2010. február 26., péntek

Új történet!

Sziasztok!

Sok emberben felmerül a kérdés, hogy "Már megint?".
Erre csak egy válaszom van: Igen, már megint! :)
AnnaMarcsi-nak eszébe jutott egy ötlet, amit szeretett volna velem megvalósítani.
A blog elkészült, és úgy néz ki, hogy hétfőn már fel is kerül az első fejezet, de addig is lesz még friss bejegyzés.
Kérlek nézzetek be hozzánk, és ha hagynátok egy kommentet is, hogy érdekel-e titeket, vagy éppenséggel hidegen hagy, vagy tetszik a design vagy utálod, azért nagyon hálás lennék!

A cím:
Egy cipőben
http://inthesameshoes.blogspot.com/

További szép estét Minenkinek!
Rita07

2010. február 7., vasárnap

Pályázat

Sziasztok!

Reggel arra gondoltam, hogy jó lenne egy pályázatot indítani, és hát... miért is ne?:)
Bárki, aki kedvet kap hozzá, ki akarja próbálni magát vagy éppen csak unatkozik, bátran jelentkezzen!
Csak a címet fogom megadni, mert úgy gondolom, így a legérdekesebb.


FONTOS:
Cím: Lejárt szavatosság
Téma: Misztikum kivételével bármi!
Jelentkezési határidő: Február 28.
Beküldési határidő: Március 13.
Terjedelem (Word): Min. 1 - Max. 10
Korhatár: NINCS


Nyeremény:
Minden résztvevő kap egy általam kreált oklevelet.
Valamint a nyertes nyereménye: Suomi (Twilight Fanfiction), AnnaMarcsi (Diplomás vámpír, Angyali város) és én megírjuk az általunk kiötlött történetet és ezt Neki szánjuk.
Tudom nem nagy ajándékok, de jelen pillanatban csak ezt tudtam kigondolni:$

Pontozás:
A végső döntésben segítségemre lesz AnnaMarcsi és Suomi is, így biztos, hogy nem leszek elfogult... ;)


Ez az első pályázatom, remélem, hogy a többségnek tetszeni fog, és sok jelentkező lesz majd!:)

Jelentkezni a tigris-07@hotmail.com címen lehet;)

A pályázat fő blogja: http://rachelhellonewyork.blogspot.com

2010. február 3., szerda

Kreatív Blogger


1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam!
4. Írni kell magamról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


1:
Köszönöm szépen Benina, igazán aranyos vagy :D
http://beninadiaries.blogspot.com/

4:
- Lételemem a nevetés :) (Annak ellenére, hogy ez a történet nem lett túl vidám)
- Szeretek írni, olvasni
- Túl nagy a fantáziám
- Szeretek kreatívkodni.
- Imádom a Forma 1-et!! (Go Kimi Go! :P)
- Egyik legfontosabb dolog az életemben a barátság!
- Valamint szeretem az álmaimat valóra váltani :)

5-6:
Valerin
http://valerinlanz91.blogspot.com/
AnnaMarcsi
http://angyalivaros.blogspot.com/
AnnaMarcsi
http://diplomasvampir.blogspot.com/
Suomi
http://keiju-pick.blogspot.com
Freya:
http://freya-floralia.blogspot.com/
Sister:
http://bortondal.blogspot.com/
Diana:
http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/

2010. január 28., csütörtök

XVII.

- Rain? – Paul tekintete aggódva fürkésztek engem az ágy végén. Kétségbeesetten felnevettem és megráztam a fejem.

- Bocs, csak a szemed olyan volt, mint amivel nemrég találkoztam… - legyintettem egyet zavartan. Kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam.

- Miért öleltél meg így? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést, ami foglalkoztatott.

- Csak sajnálom, hogy nem nagyon voltam jelen az elmúlt egy hétben. És, hogy veszekedtünk akkor, amikor megérkeztél. – Jól hallok? A bátyám valóban bocsánatot kért az előbb? Ez a nap egyre furcsább lesz. Csöndben ültünk és néztük egymást. Ő szólalt meg előbb.

- Minden rendben amúgy? Történt ma valami érdekes? – Miért feszegeti ezt a témát annyira? És a szemei miért hasonlítanak arra a vadállatéra?

- Nem. – hallom a saját hangom, de nem több egy leheletnél. – Semmi érdekes. - tudtam, hogy a szememben rémület ül. Féltem és teljesen összezavarodtam. Valóban megtörtént az előbb? Nem csak egy rossz álom volt? Az ágyhuzatom nedves volt a könnyeimtől. Nincs kétség: megtörtént.

- Nekem most mennem kell. – ugrottam fel az ágyról és Sierrához futottam. Nem álltam meg. Igazából jól esett a futás. A gondolataimat némileg elűzte.

Sierrát a szobájában találtam.

- Szia Rain! – mosolygott rám, mikor felnézett az aktuális olvasnivalójából.

- Hello. – lihegtem.

- Jól vagy? – ülte fel az ágyában. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Ha az egész sztorit elmesélném, azt hinné megbolondultam.

- Futottam idáig. – magyaráztam és leültem az ággyal szemközti székre. Csöndben ültünk. Várta, hogy megszólaljak. Néhány perc elteltével –mikor már nem akartam kiköpni a tüdőm- úgy is tettem.

- Emlékszel a történetre? A törzsről. – apró bólintással jelezte, hogy igen. – Szerinted… - a pólóm szélével játszadoztam, hogy legyűrjem zavaromat. –… szerinted mennyire van valóság alapja?

- Miszerint mi a farkasoktól származunk és egyezséget kötöttünk néhány hideggel? – hitetlenkedve nézett rám. Nem tudta, hogy nevessen vagy kijelentse, hogy nekem teljesen elmentek otthonról.

- Igen, arra gondoltam. – ismertem be kelletlenül. Tiszta idiótának éreztem magam.

- Rain, az csak egy mese!

- Tudom. Pontosan tudom! – bólogattam hevesen.

- Csak? – az egyik szemöldöke a homloka tetejét verdeste.

- Csak volt egy fura álmom. – Igen. Az álmos sztori talán be fog válni. – Bementem az erdőbe és egy vámpír meg akart ölni, de az óriás farkasok megmentettek.

- Ez baromság. Nem lennél olyan hülye, hogy bemenj az erdőbe, mikor a medvék lemerészkedtek… Ugye igazam van Rain?

- Persze, persze. Ez csak egy álom volt. Felejtsd el! – mosolyodtam el kényszeredetten. Szerettem volna elszabadulni innen. Mégis mit gondoltam? Előállok ezzel a történettel, és ha hangosan kimondom máris hihetővé válik? Ezt azért én sem gondolhattam komolyan!

Ennek ellenére Sierránál maradtam sötétedésig. Nem tudtam, hová tudnék menni. Haza, ahol Paul szemeivel találkoznék, akiről kezdem azt hinni, hogy ma megmentette az életemet farkasként? Az erdőbe, ahol egy vámpír meg akart ölni? Nem. Itt viszonylag biztonságban éreztem még magamat annak ellenére, hogy a testem két irányba húzott. Higgyek-e a szememnek, vagy maradjak a való világban, ahol kizárt, hogy létezzenek ezek a misztikus dolgok? Nem tudtam dönteni.

Tényleg nagyon besötétedett. Állapítottam meg magamban, mikor kiléptem a szabadba. Szorosan összekulcsoltam a kezemet magam körül, mintha ezzel megakadályozhatnám bármiféle lény támadását is. A bokrok között valami motoszkálást hallottam. A szívem hevesebben kezdett el verni. Talán ő az. Talán a vámpír visszajött! Testem minden porcikáját átjárta a félelem. Mikor megláttam, hogy csak egy nyúl űzött velem gonosz tréfát, eleredt a könnyem. Normális esetben felnevettem volna, hogy milyen beszari alak vagyok. De nem. Ez a nap túl sok volt nekem.

Nem volt hideg, sőt, kifejezetten meleg volt, de én mégis remegtem. Lehet mégsem a legjobb ötlet volt hazajönni. Jobb lett volna ott maradni apánál.

A bokor ismét megmozdult. Próbáltam nyugtatni magam, hogy megint csak egy nyúl az, de nem vettem be. És, mint kiderült, nem is csak egy nyúl volt az.

- Rain! – Jacob egyenesen kiugrott a bokrok közül és szorosan magához ölelt.

- Ö… Jake… - a könnyeimet muszáj volt visszanyelnem. Nem akartam előtte sírni. – Hello. – motyogtam, miközben élveztem a közelségét, a teste melegét. Az agyam zakatolt. Mégis mit mondhatnék? Ráadásul ez az ölelés kezd túl hosszúra nyúlni. Nem mintha bánnám, de, akkor mégis mit láttam közte és Bella között?

- Bocs. – köhögte, mikor elengedett.

Alig volt köztünk néhány centiméter, és csak néztük egymást. A csönd egyre kínosabb lett.

- Rövid a hajad. – Átkoztam magam, amiért csak erre a kijelentésre futotta. – És félmeztelen vagy. – Majdnem kicsúszott a számon, de még idejében sikerült ráharapnom a nyelvemre.

- Igen. – túrt bele idegesen. – Hogy vagy?

- Jelenleg? – Tűnődtem a válaszon. Mégis mit mondjak? A teljes igazságot? – Őszintén szólva, kicsit – nagyon- össze vagyok zavarodva. Láttam ma ezt-azt és szerintem elment az eszem. – képtelen voltam hazudni.

- Ezt-azt? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Mondd Jake, te hiszel a törzsünk törtnetében? Mert hát… - elnémultam. A tekintete belém fojtotta a szót. Muszáj volt egy lépést hátrálnom. – Mondd… Kérlek, mondd azt, hogy az csak egy mese és, amit láttam az csak egy álom volt! Mondd már! – kiáltottam el magam hisztérikusan. Bármennyire is magamban akartam tartani a sírást, nem tudtam. A könnyeim előtörtek. – Mondd! – a hangom elcsuklott, és nem volt több egy leheletnél. Jacob ismét magához ölelt. Belekapaszkodtam. Abban a pillanatban nem érdekelt a fedetlen felső teste. Csak az izgatott, hogy mennyire is rémisztő az életem. Vámpírok? Hatalmas nagy farkasok? Miért keveredtem én ebbe bele? Nem akartam. Semmit sem akartam, csak azt, hogy a szerelmem viszont szeressen! Erre tessék: szerelem helyett vámpírokat, farkasokat, és Bellákat kapok!

- Én… ő… - próbálkoztam a beszéddel, de nem ment.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Elintéztük a vérszívót. – Mikor meghallottam a vérszívó szót, elcsuklott a hangom és még jobban sírni kezdtem. – Bocs.

- Én… most… - Nem. Még mindig nem tudtam összeszedni a gondolataimat.

Kirántottam magam Jake öleléséből és elfutottam. Ma már nem először menekültem.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a szobámban találtam magam.

Kezdetben fel-alá mászkáltam, majd az ágyamra roskadtam. Sokszor gondoltam rá, hogy átmegyek Paulhoz, és magyarázatot követelek. De nem bírtam a szemébe nézni. A testvérem, és szeretem őt. Efelől semmi kétségem sincs. De vajon képes leszek valaha is elfogadni a farkas énjét? Megmentette az életemet, ezért hálás vagyok. De… de… farkasemberek és vámpírok csak a mesékben léteznek! A való életben nincs helyük!

A zuhany sem segített rajtam. Feldúlt voltam. Hiába próbálkoztam alvással, egy szemhunyásnyit sem aludtam. A napkelte hamar eljött, és én az ablakomból néztem végig. Gyönyörködtem a tájban. És akkor tudtam. Búcsúzom is tőle.

Nyolc órakor készen voltam a pakolással. A bőröndjeim az előszobában sorakoztak. Mély levegőt vettem, s bekopogtam anya szobájába. Mikenak szerencsére már korán el kellett mennie, de anya szabadnapos volt.

- Kicsim! Minden rendben? – abbahagyta a fésülködést, mikor meglátta a kialvatlan arcomat, és vörös szememet.

- Szeretlek, ugye tudod? – letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Nem akartam, hogy elbizonytalanodjak. Most az egyszer erősnek kell maradnom.

- Persze. – közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezemet.

- Én… én… - Hogy kezdhetném el, hogy itt akarom hagyni La Push-t?

- Rain, mi van veled?

- Apához szeretnék költözni. Sajnálom anya. Én… ott… ott valahogy jobban megtaláltam a helyem egy nyár alatt, mint itt tizenhat év alatt. Ez nem miattad van és nem is apa miatt! Én csak… - Hiába a terv, hogy nem fogok sírni, másodpercenként törölgettem a szemem, hogy lássak valamit. – Annyira sajnálom! Kérlek, had menjek! Még csak egy hét telt el az iskolából, simán behozom a lemaradást! Csak… kérlek anya! Nem maradhatok itt! Kérlek! – jó néhány perc beletelt, mire meg tudott szólalni. Ő is birkózott a könnyeivel.

- Furcsa, de mindig is éreztem, hogy el fog jönni ez a pillanat. Apád lánya vagy és nem éred be La Push-al. Több kell neked. Egy nagyváros. Igaz? – erőtlenül bólintottam. Noha nem ez a fő ok a távozási szándékomat illetően, de ebben is van valami.

- Beszélek apáddal. Kitalálunk valamit. – ölelt magához jó szorosan és együtt sírtunk.

Már aznap délután apánál voltam. A dolgok kicsit felgyorsultak. Talán most van egy kicsi időm elemezni őket…

Sierra semmit sem értett az egészből. Sajnos én sem, így nem igazán tudtam neki elmagyarázni a történteket. Mindenesetre a búcsú fájdalmas volt. Fájdalmas, de reméltem, hogy a barátságunk túl fogja élni a történteket.

Anya, Nagyi, Paul és még Mike is kijött velem a reptérre. Mindenki sírt Pault kivételével. Még Mikenak a szeme is megcsillant a fényben. Mikor ezt közöltem vele, tagadta, és bizton állította, hogy csak valami belement.

Paul egy levelet csúsztatott a kezembe. A gépen már vagy százszor elolvastam, de mégis muszáj volt elővennem újra.


„Rain!

Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. Sajnálom! Bármennyire is szeretném, hogy itt legyél (még ha gyakran az agyamra mész is), talán mégis jobb, ha nem vagy itt. Jobb, ha a napsütötte nagyvárosban vagy, ahol nincsenek vérszívók. Ők nem merészkednek ki a napra, mert túl feltűnő lenne. Így (hogy alig vannak körülötted), több esélyed van egy normális életre. (Akkor alakulunk át, ha ezek a piócák a közelünkben tanyáznak.) Még nem volt rá példa, hogy egy lány is farkassá váljon, de jobb félni, mint megijedni. Nem igaz?

Mindenesetre vigyázz magadra Hugi! Ne csinálj semmi baromságot, de ha mégis van valami, szólj bátran!

Paul”


Ijedten magam mögé dugtam a levelet, mikor apa benyitott a szobába.

- Nos, Rain? Felkészültél az új életedre?

- Már alig várom. – mosolyodtam el minden félelmem ellenére.

Új élet… bármennyire is vonzó egy misztikum nélküli világ, de valóban ezt akarom? Egy teljesen új életet?

Eldugtam Paul levelét a bőröndöm aljára, hogy senki ne találja meg.

- Igen. – sóhajtottam egyet. – Ezt akarom.

Vége


----------------------------------------------------------------

Sziasztok!


Jól látjátok, itt a vége...

Tudom, hogy reméltétek a happy end-et, de sajnos nem minden happy end... és mivel általában boldog vége szokott lenni a fanfiction-öknek, úgy gondoltam ezt nem úgy fejezem be. Már az első fejezet megírásakor eldöntöttem, hogy így lesz. Kérlek, ne haragudjatok rám!


Nagyon szépen köszönöm , hogy olvastatok! Igazán jó volt Nektek írni ;) Szerettem ezt a történetet...

Köszönöm a kommenteket, véleményeket, hozzászólásokat, rendszeres olvasókat, és, hogy ilyen sokan látogattátok ezt az oldalt! Köszönöm!


Örülnék, ha leírnátok a véleményeteket, hogy, hogyan is érintett Titeket a végkifejlet, így képzeltétek-e, tetszik-e vagy sem?


Sok jó sztori/történet/fanfiction olvasását kívánom Nektek a továbbiakban!

Rita07


Ui.: Ne búsuljatok, lehet, hogy jön egy Epilógus rész! De ez még nem biztos....

2010. január 24., vasárnap

Narancssárga rózsaszál

Sziasztok!

Amíg vártok a következő részre, nem hagylak Titeket olvasnivaló nélkül! ;)

Diana hirdetett egy pályázatot, amire én is jelentkeztem. Csak a cím volt megadva: Narancssárga rózsaszál.
Diana eredményt hirdetett, és értékelt:


Köszönöm szépen!!:)

Azonban!
A közönség szavazás még hátra van! Olvassátok el a többi pályázó műveit, és állítsátok fel Ti a sorrendet ;)

VÉGTELEN VÁLASZTÁS

Íme a novellám:

Narancssárga rózsaszál

- Itt az idő, Mrs. Stoner! – Marie Perez hangjára lettem figyelmes.

- Jó napot Marie! – köszöntöttem, és felvettem a mellényemet. Utolsó simítás az indulás előtt.

- Szép napunk van, igaz Mrs. Stoner? – felém nyújtotta a karját, és én elfogadtam. Jó erősen belekapaszkodtam, és elindultunk a szokásos sétánkra.

- Várjon! – álltam meg az ajtóban. – Kivételesen valamit magammal szeretnék vinni. Kinyitná a felső fiókot? – mutattam az ágy melletti kis szekrényre. Marie szó nélkül engedelmeskedett, és pillanatokon belül már ismét belé karolhattam.

- Köszönöm Kedveském. – paskoltam meg barátian a kezét. Szerettem Mariet. Mintha a saját lányom lenne. Pedig csak egy ápoló abban az öregotthonban, ahol végül én is kikötöttem. Pedig ki gondolta volna! Ha régen azt mondták volna nekem, hogy itt végzem, kinevettem volna az illetőt.

Pár perc múlva egy tó melletti padon üldögéltem. Ez volt a kedvenc helyem. Szerettem az időm nagy részét itt tölteni. Szomorú voltam, ha esett az eső, mert nem tudtam meglátogatni az öreg tavat.

Miután kipihentem a séta fáradalmait, fellapoztam a könyvet, amit magammal hoztam. Már reggel tudtam, hogy ez az a nap. Éreztem a görcsöt a gyomromban, a szívembe nyilalló fájdalmat.

Fellapoztam a könyvet, amit mindezidáig naplómnak tudhatok. Megkerestem a napot. Sok emlékem homályos, de ez az egy nem. Túl sokszor olvastam már el ezt a bejegyzést. Már pusztán a dátum látványa felkavart.

1954, június 17.

A lap széle összegyűrődött az ujjaim között. Erősen szorítottam, de vigyáztam, hogy el ne szakadjon. Erőt vettem magamon, és tovább olvastam.

21 évig boldog voltam. Meg volt mindenem, amit kívántam. Szerető anyám, törődő nővérem és Will Oher, álmaim férfija. Ugyan, apám halála beárnyékolta kamaszkorom jó részét, mégis boldog embernek tudhattam magam.

És most, egyetlen egy délután alatt oda lett minden. Oda lett minden, amiért dolgoztam, de legfőként az, amit szerettem…

„IGEN!”- nevettem bele az áporodott levegőbe. – „Igen, William! Hozzád megyek!” – kiáltottam vidáman. Nem tudtam másként kezelni azt a tömérdek boldogságot, amit éreztem.

Szerelmem karjába ugrottam, és addig csókoltam, amíg bírtam szusszal.

Életem legszebb kora délutánját töltöttem el. Vele.

Boldogok voltunk. Azt hittük, semmi sem vehet véget ennek az érzésnek. Azt hittük, a vége is happy end lesz…

- Milyen naivak voltunk! – motyogtam szomorúan, majd ismét olvasni kezdtem.

Vidáman sétáltam hazafelé. Siettem. Mihamarabb el akartam újságolni a nagy hírt a családomnak. Tudtam, hogy ők is osztozni fognak az örömömben.

Azonban arra, ami otthon várt rám, nem voltam felkészülve.

Gondoltam anyám épp teát kínál a nővéremnek, és a gyermekáldás mennyei érzéséről beszél. Esetleg megpróbálja kicsalni Harriett-ből, hogy ki az apja a születendő gyermekének.

Bármennyire is közel álltunk egymáshoz testvéremmel, ezt a titkát sosem osztotta meg velem. Hogy miért? Arra nem sokkal később jöttem rá.

„Anya! Harriett!” – kiáltottam vidáman. De csak csörömpölés volt a válasz.

Berohantam a konyhába, és megláttam édesanyámat, amint egy táskába tuszkolja a létfontosságú élelmiszerkészletünk felét.

„Anya! Mit csinál?” – kérdeztem kétségbeesetten. Az érzéseim egy csapásra megváltoztak. A rémület lett rajtam úrrá. Mivel anyám nem felelt, a nővéremnél kerestem választ.

A kisszobában találtam rá.

Mikor meglátott, felderült az arca. De csak egy pillanatra. Szemében aggodalom, megbánás és kétségbeesés ült.

„Úgy örülök, hogy hazajöttél!” – egy percre abbahagyta a pakolást, és magához ölelt. – „Olyan szörnyűséges dolgot tettem! Nem merem elmondani. Félek, hogy csalódni fogsz bennem! Félek, hogy nem állsz többé velem szóba!”

„Mondd! Olyat úgy sem tudsz mondani!” –nyugtattam meg.

„Épp hazafelé tartottam, mikor egy katona rám tört. A Wallmart Street-en egy lélek sem járt. Csak ő, és én. Meg akart erőszakolni. De én nem hagytam! Én nem akartam áldozattá válni! Ezt ugye megérted?” – zokogásban tört ki, de a pakolást egy pillanatra sem hagyta abba.

- Hát persze, hogy megértem! – jó erősen magamhoz szorítottam a könyvet, és most kimondtam azt, amit akkor csak egy néma bólintással üzentem.

„És a fegyvere egyszer csak előttem termett. Én tényleg nem akartam megtenni. Nem akartam lelőni. De tudtam, ha nem teszem meg, bántani fog. És a pisztoly a kezembe került, és én csak lőttem. Egyet. Vagy kettőt? Nem tudom. Arra emlékszem már csak, hogy a katona a földre esett, és vérezni kezdett. Minden tele volt vérrel. Minden! Lassan hátráltam, és nem hittem el, hogy megtettem. Félve, és undorodva eldobtam a fegyvert. És elfutottam. Nem tudom, hogy él-e vagy hal-e. Nem tudom, hogy mi van vele. Egy valaki viszont meglátott. De ő a katonával foglalkozott. Talán most az a nő üldöz engem. Lehet, hogy a hozzátartozója volt. Uramisten, lehet, hogy a felesége! El kell mennem innen! Minél messzebb. Tudom, hogy most csalódtál bennem, de kérlek, ne ítélj el! Kérlek Mary!”

Én csak álltam ott szótlanul, és néztem, ahogy a nővérem összeszedi az életének apróbb darabjait.

„Mary, Kedvesem! A tárcád nálam hagytad. Gondoltam szükséged lesz még rá. Esetleg kell az ünnepléshez.” – Will mosolyogva állított be hozzánk.

Anyám nem sokkal utána lépett be a kisszobába. Vőlegényem mosolygott… eleinte. Majd, mikor meglátta a nővéremet, elkomorodott.

„Harriett bujdosni fog.” – vázolta tömören a helyzetet anyám. Néhány kérdés után William képet kapott a kialakult helyzetről. Pár percnyi csönd után pedig kimondta életem egyik sorsfordító mondatát.

A tóra néztem, hogy lenyugtassam magam. Mélyeket lélegeztem, de ez sem segített. S rájöttem: rajtam már semmi nem segíthet. Könnyeim utat törtek maguknak, s potyogtak, akárcsak azon az ominózus napon.

„Veled megyek.”

Will csak ennyit mondott. Én nem értettem. Nem értettem, hogy miért akar a nővéremmel menni? Miért akar egész életében bujdosni?

A válasz rém egyszerű volt, s mindvégig ott volt az orrom előtt.

„William, ne viccelj!” –parancsolt rá Mary.

„A gyerek...” – csak ennyit voltam képes mondani, és egy ülő alkalmatosságot kerestem magamnak. A sarokban lévő székhez botorkáltam. A fejem zúgott, szédültem, s úgy éreztem, mindjárt összeesem.

Csak néhány másodpercig figyeltek engem némán, s visszatértek a pakoláshoz. Will nem törődve a renddel, gyorsabb tempóba gyömöszölte be Harriett ruháit a bőröndbe.

Nem telt bele két percbe se, és már a küszöbön álltak. Anyám tehetetlenül nézett hol rám, hol pedig rájuk.

„Mary, én annyira sajnálom” – hajolt felém a nővérem, de én elfordultam tőle. Néma voltam, de belül őrjöngtem, s sírtam.

„Meg kell tennem” – sóhajtott Will, s a szemem sarkából láttam, hogy legördül egy könnycsepp az arcán. – „Sajnálom, Szerelmem.”

Nem néztem az ajtóra. Nem néztem, ahogy távoznak.

Anyám kikísérte őket, és szerencsét kívánt nekik.

Én nem tudtam csak ülni ott, s nézni, ahogy egyik pillanatról a másikra szétesik az életem. Kirohantam az utcára, és futásnak eredtem. Futottam a semmibe. A könnyeimet a szél elsodorta előlem. S mikor megálltam, éreztem meg, hogy mennyire fáj. A szívem zakatolt, s közben elhalt, a gyomrom összeszűkült, s a lábam remegett. Összeestem. Ültem az út közepén, és sirattam az életem. Sirattam azt, ami elment, s ami még maradt belőle.

Már sötét volt, mikor hazafelé tartottam. Egy saroknyira a házunktól rossz érzésem támadt. Felkaptam a fejemet, és futásnak eredtem.

Kétségbeesetten beletúrtam a hajamba, s néztem a házunk előtt sorakozó rendőröket, mentőket. Az arcuk szomorú volt, s csalódott.

Összeszedtem minden erőmet, és átfúrtam magamat köztük.

Anyám a konyha padlóján hevert, a saját vérében. Felordítottam fájdalmamban. A szívem, ha még nem szakadt millió darabra, hát akkor megtette. Hiába mondták, hogy már nincs mit tenni, én magamhoz szorítottam, és beszéltem hozzá. Kérleltem, hogy ne hagyjon magamra. Legalább ő ne hagyjon egyedül a világban. Szükségem van rá!

De késő volt. Már nem lehetett mit tenni.

Az életem romokban hever, és nem tudok ellene mit tenni. Nincs erőm hozzá, s nincs bátorságom sem…

Olyan vagyok, mint egy rózsa. Lehullhatnak a szirmaim, de attól még tüskés maradok. Hogy vörös lennék-e? Reggel még az voltam, de most már kiszívták belőlem az életet, az élni akarást: ezért csak narancsszínben „tündöklök”…

Becsuktam a szemem, s jó erősen próbáltam a szép dolgokra gondolni. Nem akartam, hogy magával ragadjanak a szomorú érzések.

Mégis összerezzentem, amikor felidéztem a rendőr szavait.

„Édesanyja gyilkosát sikerült elkapnunk. Azt állítja, hogy Harriett Trugh -a maga nővére- lelőtte a férjét, egy Stephen Wollf nevű katonát. Connie Wollf – a feleség – szemtanúja volt az esetnek, s erős indulatok vezérelték, mikor belépett édesanyja házába. De Harriett Trugh már elmenekült, ezért az édesanyját, Mrs. Trugh-ot lőtte le bosszúból. Őszinte részvétem, Miss. Trugh.”

Talán egy órába is tellett, mire sikerült valamelyest megnyugodnom. Arcom kipirult, szemem bedagadt a sírástól, de egyéb jelét nem mutattam a fájdalomnak. Az élet megmutatta, hogy keményen bánik velünk, emberekkel. És nekünk tartanunk kell magunkat… már amennyire lehetséges.

- Anya? – elmosolyodtam a hang hallatán. Kinyitottam a szemem, s nem csalódtam a látványban: mintha csak William Oher tekintene rám…

2010. január 22., péntek

Egy kis meglepetés... :)

Sziasztok!

Azon gondolkoztam, hogy mivel tudnálak Titeket kárpótolni, amiért mostanában nem olyan gyakran frisselek.
Nem tudom, Ti milyen programmal hallgattok zenét, de Én általában Winamp-al teszem.
Így készítettem Nektek egy Jacob Black-es Winamp skint.
Remélem tetszik, és tudjátok majd használni... :)


Így néz ki:


Mit kell tenned, hogy ilyen legyen a Winampod?

1. lépés: Töltsd le ezt a fájlt: http://addat.hu/6064a95e/mi%C3%A9rt-pont-%C5%91-jacob-black.wsz.html
2. lépés: Rakd be a Skins mappába, ahová telepítetted a Winampot!
3. lépés: Amint láthatod, a Winamp 3 részből áll. Az alsó fejlécére kattints jobb gombbal--> Skins--->és már látni is fogod a skin nevét. Rákattintasz és voilá! Már kész is van. ;)


Jó zenehallgatást! ;)
Rita07

2010. január 19., kedd

XVI.

Egy hét. Már egy hét eltelt és nem láttam. Hol van? Hová tűnt?

Illetve egy alkalommal talán láttam. De nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő volt az. A házuk előtt mentem el egyik este és Billy az ágyánál aggódva tekintett rá. Lehet azóta sem gyógyult meg. Igen. Talán beteg és ezért nem látom az iskolában.

Nem nagyon tudtam magamra koncentrálni a suliban –legalább is ebédidőben-, mert állandóan Quil nyafogott Embry és Jacob miatt. A végén legszívesebben megfojtottam volna. Ne beszéljen Jakeről. Előttem ne! De nem tettem semmit sem. A helyemen maradtam és hallgattam Sierra nyugtató szavait. Próbáltam én is magamra venni őket.

Az első hét is letelt. Fárasztó, unalmas, de legfőképpen idegesítő volt számomra.

Most szombat van. Nincs kedvem otthon lenni, nem akarok Forks-ba menni és semmi kedvem sincs a parton ülni és bámulni a vizet. Új helyekre akarok menni!

Az erdő bejáratánál kötöttem ki. Mikor Charlie a boltban járt, figyelmeztetett, hogy kerüljem az erdőt. De én mégis bementem. Elegem volt az unalmas életből, az önsajnálatból. Most talán történik valami izgalmas. Ki tudja? Lehet, úgy megijedek az első nyúltól, amit látok, hogy egyből hazafutok.

Óvatosan lépkedtem a lábaimmal. Nem tértem le az ösvényről. Azért annyira nem voltam elkeseredve. A fák egyre sűrűsödtek, így a fény is csak alig-alig jutott át a lombok között. Egy kisebb rétre szegeztem a tekintetem. Néhány percen belül elértem a szélét. Megálltam és csak bámultam. Szép volt. Gyönyörű szép. A Nap pont a fejem fölött lebegett, s kivételesen egy felhő sem takarta el. Leültem a fűbe és egy fának vetettem a hátamat. A magammal hozott könyvet lapozgattam. De a gondolataimat nem tudtam rá fókuszálni. El-elkalandoztak. Hol visszaemlékeztem a nagyváros nyüzsgésére, hol Jake és Bella kapcsolatát elemeztem.

Mikor felemeltem a fejem, egy embert láttam meg a rét túloldalán. A szívem kihagyott egy dobbanást.

- Úgy megijesztett. – felálltam és leporoltam magam. – Már megint. –mormoltam az orrom alatt, amikor már csak néhány centiméterre állt tőlem. Az a régi bizsergés a tarkómon ismét előkerült. A lábaim remegtek, de próbáltam nem kimutatni. Reménykedtem, hogy ez a piros szem csak egy kontaklencse műve. Hátrálni akartam, de fába ütköztem. A szívem a torkomban dobogott. A felhő eltűnt a Nap elől és a bőre gyémántként csillogott. Kétségbeestem. Átkoztam magam, amiért izgalmat akartam az én átlagos életembe. Akartam? Hát most megkaptam! De mégis ki ő? Vagy inkább micsoda?

- Ne félj lány! – simogatta meg az arcomat. Gyorsan mozgott. Gyorsabban, mint egy emberi lény. A gyomrom összezsugorodott és a reggelim kikívánkozott belőlem. Undorodtam az előttem álló lénytől. – Nem fog fájni. – Ha ezt nyugtatásnak szánta, egyáltalán nem nyugodtam meg tőle.

- Ki maga? – próbáltam legyűrni a hiszti rohamot, ami kitörni készül belőlem. Nem sok sikerrel.

- A nevem Laurent. A tiéd nem érdekes. – A mosolyától kirázott a hideg. Tudtam, ha futni kezdenék, esélyem sem lenne.

Nyelvét végigfuttatta a fogsorán, így megláthattam éles metszőfogait. Kirázott a hideg és egyáltalán nem a jó értelemben.

Találgattam, hogy mi lehet. Az agyamban végigfuttattam az összes lehetőséget, de egyik sem győzött meg túlságosan.

Vámpír? Valóban léteznek vámpírok? De hisz ez baromság! Ilyen csak a mesékben van! Megy a könyvekben… és a filmekben. De az életben nem! Ez egyszerűen képtelenség!

- Jó könyv, olvastam. – mutatott a kezemben szorongatott tárgyra. Még szorosabban magamhoz öleltem. Mellkasom egyre gyorsabban mozgott föl és le. Éreztem az erőt magamban. Éreztem a dühöt, de legfőképpen a félelmet.

A kezem, mintha magától mozgott volna: megütöttem az arcát. Egy gyatra pofonra sikeredett. De nem történt semmi sem. A szeme. Egyedül az változott meg egy kicsit. Tudtam, hogy még jobban élvezni fogja a halálomat.

Erőtlen próbálkozás, tudtam, de nem állhattam ott tétlenül! Megpróbáltam elfutni előle. Egy kicsit várt, majd egy másodperc töredéke alatt mellettem termett.

A kezemet valósággal kirántotta a helyéről. Egy hatalmas kiáltás hagyta el a számat. Ijedten néztem rá. Mit fog velem művelni? Valóban vámpír lenne?

Az egész testem remegve figyelte, ahogy közeledik felém az arca. Pontosabban a szája. Tehetetlen voltam. Éreztem a szorításán az erőt.

Az arcomon folyt a könnyem, és azt kívántam bár maradtam volna otthon.

Egy hisztérikus sikoltás tört elő a torkomból, mikor meghallottam mögülem a morgást. Féltem odanézni. Mi jöhet még? Mindenesetre Laurent eleresztette a karomat, és hátralépett egyet-kettőt. A szemeiben félelmet fedeztem fel. Már amennyire láttam bármit is a könnyeimtől.

A földe zuhantam. A kezem piros volt és tudtam szereztem egy kisebb zúzódást is.

Hátráltam mindaddig, amíg hatalmas nagy mancsokat nem láttam magam mellett. Ismét felsikítottam. Nem egy róka méretű láb volt az, hanem egy óriás farkasé. Lenézett rám, és a szeme valahogy ismerősnek tűnt. A fejével hátra intett. Ekkor láttam meg, hogy többen is vannak.

Tudom, hogy mit kell tenni, ha medvét látok. Azt mindenki tudja. Tetessem magam halottnak. De azt miért nem mondja senki sem, hogy mit csináljak akkor, ha hatalmas farkasokkal találom szemben magam??

Nem jutott jobb ötlet az eszembe a futásnál. Hát így tettem. Hátra sem néztem, csak futottam. És reméltem, hogy egyszer még haza fogok érni.

Amikor megláttam a házunkat felnevettem örömömben. De ez mit sem változtatott azon, hogy sírtam és egy zsebkendő is el kéne már.

Hálás voltam, hogy senki sincs otthon. Felfutottam a szobámba és az ágyra vetettem magam. A sírás nem állt el. Talán nem is akartam. Talán azt gondoltam, hogy így nem fogok azon agyalni, ami az előbb történt.

Eltelhetett úgy egy fél óra, mikor a szobám ajtaja kivágódott. Ijedtemben felsikoltottam. Aznap nem először. Paul rohant az ágyhoz és szorosan megölelt. Nem tudtam, hogy mire fel… és ekkor néztem a szemébe, ami ismerős volt. Nincs egy órája, hogy találkoztam ezzel a tekintettel.

Ijedten eltoltam magamtól, és az ágy végébe menekültem…